Kenéz Kíra – írónőből főállású anya és fotós

Kenéz Kíra – írónőből főállású anya és fotós

Épp jókor kértek meg arra, hogy az általam nagyrabecsült Zsebi magazinnak cikket írjak magamról és a munkáimról “anyu dolgozik” címszó alatt, hiszen jelenleg 36 évesen, a híres “félidős pánik” idején nagyjából 9 otthon töltött év után aligha van számomra aktuálisabb téma és jól tudom, hogy ezzel korántsem vagyok egyedül.

Kenéz Kíra gyermekeivelFiaim kilenc és négy évesek és az elmúlt években ki tudja hányszor ötleteltem újra munkába állni vágyó anyatársaimmal arról, hogyan lehetne megtalálni azt a bizonyos sokat emlegetett egyensúlyt, amely által sem gyermekeink visszahozhatatlan éveiről, sem pedig saját anyagi biztonságunkról vagy alkotói vágyainkról nem kell lemondanunk. Kis országunkban kevés a részmunkaidős lehetőség, pedig ha a munkáltatók felismernék, hogy az egy- vagy többgyermekes anyák micsoda remek logisztikai képességekre tesznek szert és milyen hatékonyan tudnak dolgozni, bizony két kézzel kapkodnának utánunk. Történetem tehát nem egyedülálló, pedig több szempontból is nagyon szerencsés helyzetben vagyok.
Elmondhatom, hogy mindig is szerettem dolgozni: 14 évesen eljöttem otthonról, aztán először csak nyaranta, majd később a tanulmányaim mellett is folyamatosan vállaltam munkákat itthon és külföldön is. Miután a másoddiplomás képzést abbahagytam annak érdékében, hogy hamar saját lábra álljak, több sorstársammal együtt én is beálltam a fővárosi multicégek szokásos mókuskerekébe: napi 10-12 óra munka, jobban mondva irodában töltött idő, miközben a képességeim alig 10%-át éreztem hasznosítva. A megélhetésemet elsősorban a nyelvtudásom biztosította és az éjszakánként vállalt plusz fordítási munkák. Közben folyamatosan azt éreztem, hogy mindez sehová sem vezet, ezért interjúkra, továbbképzésekre jártam több-kevesebb sikerrel. Aztán jött a megváltás, a mai napig tartó nagy szerelem és mindezzel a teljes testi-lelki és szellemi megújulásom: találkoztam a férjemmel, akivel azóta is minden tekintetben segítjük és kiegészítjük egymást. Mivel ő akkoriban már írt útikönyveket és hivatásszerűen fotózott, adta magát az ötlet, hogy alapítsunk könyvkiadó céget. Férjem kiváló üzleti érzéke és az én grafomániám hamar gyümölcsözni kezdett: kezdetben saját útikönyveket írtunk, majd később szakemberekek (orvosok, jógaoktatók, búvárok, pszichológusok) által vázlatosan megírt kéziratokat hoztunk könyvformába. Én csodával határos módon mindenkitől szabad kezet kaptam a kéziratok átfogalmázáshoz és írtam és írtam, párom pedig szervezte a munka oroszlánrészét: tördelt, szerkesztett, nyomtatott, kiadott és harcolt a terjesztőkkel. Közben megszületett az első gyermekünk és persze minden megváltozott: mindenkinél boldogabb lettem. Az elkövetkező 5 évből kettőt szoptattam éjjel-nappal, gyakorlatilag teljes szimbiózisban a kisfiammal. Ahogyan a családok nagy része ebben a kimerült társadalomban (ahogy drága Ranschburg tanár úr mondta mindig), mi is kénytelenek voltunk berendezkedni arra, hogy aput hétközben nem látja a kicsi, aztán hétvégén sem mindig, mégis örültünk minden hármasban töltött lopott órának, reggelnek, hétvégi sétának. Közben továbbra is írtam, amennyit csak tudtam, vagyis nálunk nem az volt a téma, hogy a férjem hogyan tudna többet besegíteni a háztartásba vagy gyermeknevelésbe, hanem hogy én hogyan tudnék többet dolgozni. Az első saját könyvemet (Fogyásról és jó közérzetről a szülés után) megrendelésre írtam, könnyed, tanácsadó jellegű kiadvány formájában. Aztán úgy éreztem, nagyon szeretnék létrehozni valamit, ami igazán érdekel és ami hiányzik a könyvesboltokból. Így született meg az “Első 12 hónap titkai”, majd a “Várandósok könyve” és a “Babanapló”. Nem vagyok szakember, mégis pont ez lett a siker kulcsa számomra; nem csak, hogy nagyon jól fogytak a könyveim, de még az írásaimat lektoráló orvosok is elismerősen nyilatkoztak, a 12 hónap pedig bekerült a pszichológia tanszék ajánlott olvasmányai közé. Közben hívtak beszélgetésekre és felkértek, hogy írjak cikkeket weboldaknak, női magazinoknak. Laikus lévén bátran írhattam közérthető stílusban és csak azokról a témákról, amelyeket igazán érdekfeszítőnek találtam. Azt hiszem sikerült megmaradnom a saját határaimon belül: soha nem személyeskedtem (ez életem első személyes vonatkozású írása, ami megjelenik) és nem próbáltam meg többet kihozni a könyvekból, mint amire képes vagyok. Hittem és máig hiszek abban, hogy ha valamibe sok energiát fektetünk, akkor annak látható eredménye lesz. Nagyon sokat tanultam, jegyzeteltem, konzultáltam, mire feszíteni kezdett a mondanivaló és eljött az idő, hogy írnom kellett. Az ötödik könyvemet 7 hónapos terhesen fejeztem be, éppen vidékre költözésünk előtt egy héttel, s bár a “Szoptatni akarok”a legkisebb terjedelmű, mégis úgy érzem, ehhez kapcsolódik a legtöbb háttérmunkám, ha úgy tetszik “kutatásom”. Kisfiam két és fél éves volt, amikor először elengedtem egy éjszakára az anyósomhoz.
Előtte jóformán csak éjjelente és a napközbeni alvásidőkben tudtam írni. Az egy nap-egy éjszakás távollétek alatt gyakorlatilag csak pár órára feküdtem le, de ez akkor nem esett nehezemre, hiszen óriási változást jelentett, hogy végre egyhuzamban írhatok. Amikor 3 és fél évesen ovis lett az én nagyfiam, hirtelen felszabadultak a délelőttök, engem pedig már negyed kilenctől várt a bekapcsolt számítógép és a villogó kurzor. Második fiam megszületése óta már jóval kevesebbet tudtam dolgozni, a nagyfiam is itthon volt majdnem egy évig, mivel csak nagycsoporttól vették fel az új oviba. A könyveink mellett közben megjelent jónéhány hasonló témájú külföldi kiadvány, és mivel ezek után méginkább csak végelláthatatlan harcok árán sikerült a könyvesboltok polcaira kerülnünk, cégünk a nyomdai munkák, újságok, hírlevelek, weboldalak szerkesztése felé vette az irányt. Jelenleg két csodálatos, egészséges gyermekkel, biztonságos anyagi háttérrel, vidéki nyugalomban igazán kivételes helyzetben vagyok és óriási hálát érzek mindazért, ami körülvesz. Két éve előbányásztam a férjem profi fotós felszerelését és elkezdtem tanulni. A szaknyelvvel nem volt gondom, hiszen évekig fordítottam számtalan hazánkba érkező fényképezőgép, objektív és vaku felhasználói útmutatóit. Az iroda egy részét fotóstúdióvá alakítottuk, így valójában csak rajtam áll, hogy mit hozok ki ebből a remek lehetőségből. Dolgozni szeretnék. S noha nincs bennem afféle “most aztán én jövök”-indulat, de kilenc otthon töltött év után nagyon vágyom arra, hogy felvegyek egy rendes ruhát és felnőttek közé menjek; hogy tegyek valami jót és hasznosat, hogy létrehozzak valamit. Évek óta tervezgetem, hogyan fogom belevetni magam a munkába, ha a kisebbik fiam is oviba megy, de ma is úgy gondolom: a délutánokat nem adom semmiért. Velük akarok lenni továbbra is,
elhozni őket, tanulni, játszani, közösen uzsonnázni, vacsorázni, a szokásos esti szertartást közösen végezni. S lám itt az idő, s mégis hol van?! Az ovi novembertől kezdődött, aztán január végéig felváltva jöttek a betegségek, ünnepek és a tennivalók. Az utóbbi két hónapban végre fotózhattam egy kicsit, de ezek egyelőre inkább első szárnypróbálgatások a stúdióban, mintsem komoly munkák. Bevallom, küzdök az idővel. Újra elkezdtem tornázni, de ez majdnem teljes délelőttöt kíván heti kétszer.

anya dolgozikMáskor nem tudom megoldani, segítségem nincs és a gyerekeket bizony fél egykor, kettőkor, háromkor kell elhozni, ehhez haza is kell érnem.
Nagyobbik fiamnál figyelemzavar és tanulási problémák miatt szóba sem jöhet a 40 fős napközi. Délelőttre és késő éjszakára marad a háztartás, főzés, – különórákra, futkosásra és együttlétre a délután. A minap hallottam egy rádióműsort, amelyben hosszasan fejtegették, hogy az un. “teljesértékű szülőség” bizony egy teljes embert kíván, ugyanakkor mindenkinek az a legjobb, ha “anyu dolgozik”, egyensúlyt keres és talál. Nos én még csak keresem. A magamra szánt idő valójában többnyire munkát jelent és előkészületeket itthon, hogy délutánra már csak a gyermekeimmel foglalkozhassak. A torna gyakran elmarad, ahogy a rég áhított forró fürdő vagy az időtlen olvasgatás öröme is. De vannak céljaim és ütemterveim, hogy mikorra legyen készen a fotós weboldal szövege, hányadikán érnek rá a modellek egy-egy fotózásra és mikor lesz az, amikor minden délelőtt dolgozhatok. Szeretném minél hamarabb kihasználni, kiélvezni ezeket az aktív éveket. Azt látom, hogy körülöttem az összes anyuka vagy jóval hosszabb munkaidőben kényszerül dolgozni, mint azt a családja mellett kényelmesen és lelkiismeretfurdalás nélkül megtehetné, vagy otthon ül és háztartást vezet még mindig és még mindig, akkor is amikor már iskolás a gyermeke, mert egyre nehezebb elmozdulni, mert anyagilag megteheti vagy mert egyszerűen nem találja meg azt a munkát és azt az időbeosztást, ami élhető lenne számára. Végezetül mindehhez annyit fűznék hozzá, hogy higyjünk magunkban, merjünk nagyot álmodni és ne hagyjuk, hogy az évek céltalanul teljenek, vagyis találjuk meg azt a bizonyos egyensúlyt teljes értékű szerető anyaként is!

Sok sikert hozzá!

 

Kenéz Kíra

Mentés

Mentés

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Name*

Email

Website