Berlini iskolától a sikeres vállalkozásig

Berlini iskolától a sikeres vállalkozásig

Emese életében több regényes fordulat is van, ma mégis biztonságban és jólétben él és neveli három gyermekét. Élete a kitartás és céltudatosság példája, azé, hogy nagy krízis után is talpra lehet állni.

– Kérlek mesélj nekem egy kicsit a fiatal korodról, hol születtél, hol nőttél föl?

– Makón éltem egészen 19 éves koromig, amikor is Szentesen érettségiztem, ami után nem vettek fel a főiskolára. Ennek hatására úgy döntöttem, Berlinbe költözöm. Ez 1996-ban történt. Elkezdtem iskolába járni, ahol gyakorlatilag a szaknyelvet tanultam és ahol a külföldi diákok képviselője lettem. Tanultam, dolgoztam, barátkoztam, éltem a húszas éveimet. Másodikos voltam a főiskolán, amikor megismertem a partnerem, aki mellett gyökeresen megváltozott az életem. Ő túlságosan is szeretett volna magához kötni, olyannyira, hogy a megismerkedésünk után három hónappal már gyereket vártam tőle. Egy klasszikus bántalmazó kapcsolatról beszélünk, amiről persze akkor én nem tudtam, hogy az. Ott hagytam a főiskolát is, elszigetelődtem a barátaimtól. Gyakorlatilag teljesen egyedül maradtam, én és a szívem alatt hordott gyermekem. Ő persze közben jött-ment, igazi elköteleződésről nem beszélhetünk a részéről. Ő itt is ott is lakott, én pedig azt hittem, hogy ez így természetes.

– Ezt, hogy ő másutt is lakott, akár úgy is elképzelhetjük, hogy más nővel is?

– Ezt nem tudom. Azt tudom, hogy neki is volt egy lakása, amit én sosem láttam. (…) Folyamatosan kontroll alatt tartott. Mindig azt mondta, hogy maradjak inkább otthon, legyek vele, gondoljak a babánkra. Gyakorlatilag elvesztettem a külvilággal a kapcsolatom, így visszajelzést sem kaptam arról, hogy ez így nem oké. Teljesen egyedül és magányosan maradtam.

– Közben pedig gondolom gömbölyödött a pocakod?

– Igen, ennek végül is én nagyon örültem, bár váratlanul ért a dolog. Ennek ellenére elkezdtem készülni a szülésre: választottam magamnak szülésznőt, egy remek intézményt, egyre inkább erre fókuszáltam az energiáimat, a többit pedig arra fecséreltem el, hogy megfeleljek a párom irreális elvárásainak. (…) Gondolok itt arra, hogy ő elmehet a barátaival én nem mehetek el a barátaimmal. Aztán persze jöttek az összehasonlítások más nőkkel, többek között az alakomra vonatkozólag. E közben teljes bizonytalanságban tartott, ugyanis nem tudtam, hogy mikor mire hogyan fog reagálni.

– Mindeközben te még mindig a babavárásra készültél …

– Igen, és aztán meg is született a lányunk, bár ő a szülésnél sem volt igazán jelen. Ami mondjuk nem is volt akkora baj. Egyetlen egy barátnőm volt, aki eljött velem a szülésre. A szülésélményem nagyon pozitív volt, minden rendben volt, másnap már haza is mehettem. Aztán ő három nap után azt mondta, hogy ne feküdjek, ne kellessem magam, ne tettesem, hogy beteg vagyok, keljek fel és csináljam a dolgomat. Aztán pedig – miután már teljesen a hatalmába kerített – elkezdődött a fizikai bántalmazás is.

– Szokták is ezt kérdezni és bár teljesen közhely: de miért nem mentél el?

– Miért nem mentem el? Miért maradtam? Mert egyszerűen nem volt ebből kiút, legalábbis én nem láttam. Megszűntek a visszajelzések, nem voltak barátaim, egyetlen barátnőm volt, de ő is ritkán jött hozzánk, család nem volt körülöttem. Egyszerűen úgy gondoltam, hogy ez így normális. Az önértékelésem, az önbecsülésem eddigre már a béka feneke alatt volt. Pedig nem mondhattam magam egy alacsony önértékelési személynek, hiszen a diákönkormányzatban is nagyon sok diákért kiálltunk, gyökeres változásokat értünk el. De eddigre már nulla önbecsüléssel ott álltam egy kisbabával, kereset nélkül. Nem volt ebből kiút. Meg persze ott voltak a tipikus társadalmi elvárások is, mint például, hogy egy gyereknek apa kell. És persze a párom kifelé egy remek ember, remek apa volt. Egyébként ő egy nagyon kellemes fellépésű ember, a társaság motorja, szórakoztató, élmény vele beszélgetni. Volt egy ilyen oldala is, azonban ahogy becsukódott az ajtó ő egy egészen más ember volt, azt az oldalát senki sem ismerte rajtam kívül. Kialakult a bántalmazó kapcsolat körforgása: voltak nyugalmi pillantok, de volt amikor kitört a balhé, gyakorlatilag bármin, aztán jöttek a mézes a hetek, az ígéretek, a virágcsokrok és a többi. Ilyenkor pedig megtörnek a nők – és én is megtörtem. Hiszen van egy olyan oldala, ami reményt ad, ugyanis itt nem arról van szó, hogy 0-24-ig bántalmazna, mert van egy nagyon kellemes oldala is. Egy idő után azonban rá kellett jönnöm, hogy ez hazugság.

– És erre teljesen egyedül jöttél rá?

– Teljesen egyedül, bár azért ennek van előzménye, ugyanis a történet úgy folytatódott, hogy (… meg) fogant a második gyermekünk, a kisfiam is. A két gyermekem között egyébként 18 hónap van, tehát elég kicsi a korkülönbség. Szóval jöttek egymás után, ez pedig ugye újra lekötötte az időmet, energiámat, hiszen már két gyermekről gondoskodtam. A kisfiamról tudni kell, hogy hipotón volt, foglalkozásokra kellett vele járni, tehát nehezebb volt az indulás, mint a kislányom esetén. Gyógytornák, orvosok sora, de szerencsére Németországban ezt nagyon jól tudták kezelni, viszont extra időt és energiát igényelt.

– Azt mondod, hogy a lányod születése után már megkezdődött a fizikai bántalmazás: hogy csattan el például az első pofon vagy ezt miként lehet elképzelni?

– Nem is tudom, egyszer csak hazajött éjszaka és kirángatott az ágyból. Én azt sem tudtam, hogy most mi van, mi történik, tehát semmiféle szemrehányás nem előzte meg a dolgot. Aztán persze mindig jöttek a mézes hetek, ami nyilván hosszabb-rövidebb ideig tartott. Ez folyamatosan fokozódott, mind a fizikai intenzitása a bántalmazásnak, mind az időszakok rövidültek. A legutolsó alkalommal -amikor fiam úgy másfél éves volt – olyan súlyosan bántalmazott, hogy szinte kórházba is kerültem. Ott akartak fogni, de én hazamentem: agyrázkódással és különböző sérülésekkel. Akkor határoztam el, hogy segítséget kérek, hiszen ez így nem volt normális. Egy olyan szervezethez fordultam, akik bántalmazott nőknek segítenek: jogi tanácsadással és mindenféle tanácsadással. Megerősítettek, hogy az ami velem történik az egyáltalán nem normális. Szépen kialakítottam a saját stratégiámat, felmértem a lehetőségeimet, végül pedig azt választottam, hogy hazaköltöztem Magyarországra. Mivel a párom nem ismerte el a gyermekeket sajátjaként, éppen ezért hivatalosan nem nyújthatott volna be igényt a láthatásra. Szóval hazaköltöztem két kicsi gyermekkel, a lányom még csak három éves volt, a kisfiam pedig még nem volt kettő sem. Természetesen ő nem hagyta abba a zaklatást, a leglehetetlenebb időpontokban megjelent, hol mézes-mázosan, hol pedig fenyegetve. Egyszer azt mondta, hogy nem jön soha többet, majd én olyan helyre költöztem, ahol nem talált meg.

– Kicsit kanyarodjunk vissza a hazaköltözéshez: ez úgy történt, hogy egyszer csak foglaltál repülőjegyet és eljöttél? Hisz nyilván le kellet zárnod a berlini életedet.

– A mézes heteket használtam ki: hogy szeretnék a gyerekekkel egy kicsit hazamenni, pihenni és akkor ő azt mondta, hogy jó, tehát elengedett. A családom megdöbbenéssel fogadták, hisz ők egész más arcát ismerték. Volt olyan, aki nem is igazán hitt nekem. De nyilván volt, aki kitartott mellettem és segített.

– És mit tudtál csinálni itthon, két kicsi gyerekkel? Merre tudtál mozdulni?

– Elmentem dolgozni, pénzt keresni. Egy panzióban dolgoztam, ahol a nyelveket nagyon jól tudtam hasznosítani, nagyon szerettem csinálni, de azért én többre vágytam. Aztán jött a szerelem is: megismerkedtem egy fiúval, akivel azért nagyon átgondoltam, hogy kell-e nekem kapcsolatot létesíteni. Nagyon sok félsz volt a dologban, de azóta is együtt vagyunk, összeházasodtunk és hazaköltözésem után néhány évre megszületett a kislányunk, a nagyobb gyermekeimet pedig örökbe fogadta. Persze időközben én is elkezdtem feldolgozni a velem történteket, hiszen ez egy mélypont volt az életemben. Pszichológushoz is fordultam, elkezdtem kutatni, könyveket olvasni, bár Magyarországon nagyon kevés szakirodalom van a bántalmazásra vonatkozóan, nagyon kevés civil szervezet az, ami tud segíteni. Elkezdtem felépíteni újra saját magamat: önképzésekkel, művészeti tevékenységekkel. Mindig is bennem volt az alkotás iránti vágy, elkezdtem varrni, ekkor pedig kitárult előttem a világ az én kis szűk falusi környezetemben.

– És miket varrtál?

– Mindenfélét: táskákat, nadrágot, gyakorlatilag mindent, amiben örömömet leltem és rácsodálkozhattam saját magamra. Hogy én tudok alkotni, tudok értéket teremteni, ez pedig az önbecsülésem újjáépítéséhez elengedhetetlen volt.

– És ez csak egyik napról a másikra jött, hogy te úgy érezted, hogy ami csinálsz az jó?

– Nem, azért nem, ez szépen lassan jött. Aztán persze vártam a harmadik gyermekem és ekkor csöppentem bele a szülés körüli állapotokba. Én egészen eddig úgy hittem, hogy én úgy szülhetek, ahogy csak akarok, de kiderült, hogy ez nálunk nem így van. A nőknek egyszerűen nincs választása. Nem volt kiépített rendszer. Van egy protokoll és mindenkire ezt akarják ráhúzni. Számomra azonban ez nem volt elfogadható.

– Berlinben mik voltak a lehetőségek?

– Volt lehetőségem úgy szülni, ahogy szeretettem volna. Partnernek, egyenrangú partnernek tekintettek, ahol a szülő nő van a középpontban. Végül itthon szültem, a készülő kis házunkban, a medencében. Fantasztikus szülésélményem volt és ezek mind-mind erősítettek abban, hogy erős vagyok. Ekkor jöttem rá, hogy itt valakiknek nem áll érdekében, hogy a nők erősek legyenek, hogy a nőknek legyen hangjuk. A meglévő tapasztalataimmal pedig hirtelen azt sem tudtam mit kezdjek. De úgy éreztem, hogy ezt nem lehet véka alá rejteni és úgy éreztem, hogy a saját példámon keresztül nagyon hiteles tudok lenni, ha ezt más nők is megtudják, hogy én min mentem keresztül rájöhetnek arra, hogy van kiút. Felvettem a kapcsolatot a NANE-val, végeztem náluk képzést. Szóval ilyen fronton tevékenykedem.

– És még a varrásban, igaz?

– Eleinte csak a családomnak varrtam, de azóta kaptam felkéréseket is. Folyamatosan jöttek a visszajelzések, hogy ez de jó, én is szeretnék ilyet és akkor úgy gondoltam, hogy mivel egy hátrányos helyzetű körzetben élünk, meg kell teremtsem a saját munkahelyemet. Vállalkozó lettem és elkezdtem szuperhősnőket varrni. Elkezdtem kutatni, hogy mi lehet az a termék, ami réspiacot képez és minden tapasztalatomat felhasználva születtek meg a szuperhősnők. Ezek textilfigurák, amiknek van kis szemüvegük, köpenyük és amik öltöztethetők. Az USA-ban nyitottam egy netes áruházat és saját meglepetésemre nagyon hamar felfutott ez a bolt és azóta nagyon boldogan készítem és gyártom ezeket a babákat. Ebből vállalkozásom van, megélek, köszönöm szépen jól vagyok és mellette tudom végezni az önkéntes tevékenységeimet.

– Egy kicsit vissza a varráshoz: olyan egyszerűnek tűnik.

– Igen, de egyáltalán nem az. Nagyon sok munka, nagyon sok tanulás. Önképzés formájában kell ezt elképzelni és az egész kialakítása, a piackutatás, a marketingstratégia nagyon központi kérdés volt és mindezt egyedül kialakítani nehéz volt.

– Mikor nyitottad a boltot?

– Nem olyan régen, azóta már van több boltom Európában is. Van egy nagyon neves amerikai blog, aki az év játéknak minősítette az én termékeimet, emellett cikkeztek is róla például Németországban is. Márkát építettem gyakorlatilag. Az Instagramon vagyok főként jelen, de Facebookon és Pinteresten is megtalálható vagyok. Tehát van a dolog mögött tartalom. Én is csodálkozom a saját magam sikerein, de nagyon jól esik. Szerencsére egy támogató hálózat van körülöttem: itt elsősorban a férjemre, a gyermekeimre és a családtagjaimra gondolok, akik maximálisan támogatnak. Közben arról nem is beszéltem, hogy a szülésélményemnek hála, dúla is lettem, és így is igyekszem segíteni a nőket, bár most nem ez van a középpontban, de ebben is aktív vagyok. Igen húzósak a napjaim, de hálás vagyok azért, hogy olyan életet élhetek, amilyet szeretnék és azt csinálhatom, amit szeretek.

– Mit gondolsz Emese, ugyanilyen motor lennél, ha nem lett volna a bántalmazó kapcsolatod?

– Biztosan nem. Mert én olyan mélyre kerültem, amikor szó szerint feküdtem a fürdőszoba padlón, lelkileg és fizikailag is megsemmisülve, hogy egyszerűen onnan már nem volt lejjebb. Ha nem kerülök ilyen mélyre, akkor elvegetálok. De akkor és ott én már nem tudtam behunyni a szemem és nem volt más út, csak felfelé. Teljesen új alapokra kellett helyezni az életem. Mindig is bennem volt és van, hogy megállíthatatlan vagyok. Rájöttem, hogy alakíthatom az életem és ez egészen más fajta hatalom. Tehát, ha ez nem lett volna, egész biztosan nem lennék az, aki.

– Köszönöm a beszélgetést. Kívánom, hogy a céljaid megvalósuljanak és legyen is időd ezeket mind-mind megvalósítani.

Mentés

Leave a Comment

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Name*

Email

Website