Megengedő környezetben nőttem fel, és már a nagy gyerekeimnek sem álltam a sarkukban, hogy minden lépésüket kísérjem. Ha hívtak, jöttem, de ha mellettük rövidebb vagy hosszabb ideig a saját érdeklődésemet is kielégíthettem, az is nagy boldogsággal töltött el.
A két nagy mellett persze MiKára már máshogy figyelek. Kicsi apróságok miatt nem aggódom, és nagy boldogság közel tudnom őt magamhoz, mert a nagyok után már tudom, nem lesz mindig így. Amerre jövünk-megyünk a világban, látom, hogy ahányan vagyunk, annyiféleképp viszonyulunk a kicsikhez.
MiKa nagyszülei is meghökkenve vették tudomásul, hogy amikor mászni kezdett, letettem a földre – „De hát piszkos, megfázik!” „Emlékszel a nagyok hol másztak?”-kérdeztem. Kicsit óvatosan tettük őket le, és mindig pokrócra. De ők hamar bebizonyították, hogy a pokróc csak arra való, hogy lemásszanak róla. Életem része, hogy fodrászhoz járok, ez a műfajból adódóan nem „bababarát” közeg. Legutóbb négyen mentünk – a 3 gyerek és én. Nagyfiam nagyon türelmesen vigyázott MiKára, míg a lányom és az én hajammal foglalatoskodtak a szalonban, de eljött az a pont, amikor a kilenc hónapost nem lehetett már a gyerekülésben, beszíjazva tartani. Egy darabig bátyus fogta a kezében, de a pelenkás csak a földre kívánkozott. „Semmi gond, majd kimossuk a száját:” – mondták a fodrászok egyöntetűen. A frizurám messze volt még a késztől – így elfogadtam a javaslatot. MiKa a földön, mi a székben, és ő boldog mászásba kezdett. Igen, megkóstolta a hajat, és igen, kimostuk a száját, egyszer. Többet nem kellett, nem volt a haj annyira finom. Mindannyian nyugodtak voltunk, míg a lányommal az új frizuránk elkészült. Legközelebb is szívesen megyek oda a gyerekeimmel.
Egy másik „bababarát” emlékem: Az első szülésfelkészítő-oktatóképző tanfolyamon ott volt Samu, aki még kizárólagosan szopott, és édesanyja mindenképp szülésfelkészítő akart lenni, de a tanfolyam ideje alatt is el akarta látni a gyermekét. Samu volt a tanfolyamon az egyetlen fiú, nem tudom, ekkora rajongás vette-e őt körül azóta. Szopott, mikor éhes volt, és aludt, mikor annak jött el az ideje. Volt feladat, mikor a tanfolyamvezető, mint egy nagymama, ringatta, míg anya is elvégezte a gyakorlatot. Samu teljes jogú tagja volt a tanfolyamnak, hogylétéről – helyesebben sonkáiról – sokáig érdeklődtünk. Ez a tanfolyam, az ott megélt légkör azóta is példaként lebeg a szemem előtt.
Sokszor érzem, hogy attól, mert kisgyerekem van, kívül rekedek ezen a társadalmon. Úgy kezelnek, mintha nem lennék cselekvőképes.
Gyermekemmel sokat közlekedünk MeiTai-al, vagy erszénnyel, ritkábban babakocsival. Ritkábban, mert használata során állandóan mérlegelni kell, hogyan tudunk be- és kimenni, esetleg a buszra felszállni (múltkor nem nyitotta ki a sofőr a babakocsisoknak kijelölt ajtót egy 20 percenként járó busznál, mert nem mutattam fel a bérletem… Mit csináltam volna közben a babakocsival, s benne a gyerekkel?).
Ha nem csak bevásárolni megyünk, vagy a nagyokért az iskolába, mindennapi teendőim elvégzése során sokszor nehezen alkalmazkodik a világ ahhoz, hogy babával vagyok. Gyermekvigyázó nélkül kint rekedtem ezen a társadalmon, most a babázók társadalmának vagyok tagja. Annak a társadalomnak, ahol állítólag csak a böfi és a rotyi a téma, mint ahogy a közgazdászok is csak az árfolyamokról és kamatokról, vagy ahogy a tanárok csak a tananyagról és a gyerekekről beszélnek.
Nem tudom MiKa evvel kapcsolatban mit gondol, mert még nem beszél, de gondolom, kölcsönös az az érzés, hogy szeretek a társaságában lenni, és szeretem vele megosztani az élményeimet. Szeretném, ha sok minden könnyebben lenne számunkra is hozzáférhető, hogy minél jobban érezzük magunkat ebben az első pár évben, és hátha akkor a családunk még egy picurkával gyarapszik, mert anya is teljes jogú tagja a társadalomnak.
