Egy nem lineáris összegzés következik, alatta jön egy hosszú és részletes leírása annak, mit is csináltam itt 7 évig:
És a kronologikus összefoglaló:
7 éve – augusztus 20-a körül – kaptam a hívást a berlini LAGESO-tól (LAndesamt für GEsundheit und SOziales, Tartományi Egészségügyi és Szociális Hivatal), aki a szülésznői okmányaimat honosította, amiben azt kérdezték, Maróy Asszony, mikor jön átvenni a honosítást? (Frau Maróy, wann kommen Sie, die Anerkennung abzuholen?)
Persze nem ment ez ilyen könnyen, 2018 januárjában álltam neki előkészíteni a honosítást, és teljesítettem minden kritériumot – nyelvvizsga, magyar én német erkölcsi bizonyítvány, ilyen igazolás, olyan bélyeg rajta. 9 hónapig – mint egy szerepjátékban – gyűjtötte hajnalban az esőcseppet az éppen akkor nyíló virág szirmán. Kb 1 centiméternyi papírt hordtam össze. Elküldtem – és nem jött válasz. Pedig már volt ügyintézőm. Mikor már majdnem minden megvolt – nem történt semmi. Persze megvolt az is, hová szeretnék menni dolgozni – a Charlottenburgi Születésházba, ami a legeső német születésház, és ők is örültek a jelentkezésemnek, vártak. Felhívtam őket, felsorolva, mi mindent is beszereztem már, és csak nem kapom meg azt az okmányt, aminek a segítségével elkezdhetek náluk dolgozni. Az ügyvezető azonnal felhívta a LAGESO-nál az ügyintézőmet, és megkérdezte tőle, hogy tudomása van-e arról, mekkora z országban a szülésznőhiány, és én itt vagyok, minden feltételnek megfelelek, csak az a fránya pecsét hiányzik a papírról… ez után csörgött a telefonom.
A munkahelyemen még fel kellett mondanom, örök életemre hálás leszek a főnökeimnek, Mädl Eszternek és Németh Dórinak, hogy mellettem álltak, támogattak. Sose fogom elfelejteni Eszter kérdését, amikor bejelentettem a felmondásom – Ditta, mért nem mondtad? – Mért nem mondtam – mert ez a jövő, hogy kijövök, 46 évesen, elvált asszonyként 2 gyermeket egyedül nevelve Berlinbe születésházba szülésznőként dolgozni – ez a jövő nem az a jövő volt, amit a cég nekem kínálni tudott volna. Ezért nem mondtam, Eszter. Volt egy kis vita a HR és köztem annak vonatkozásában, mennyi nap a felmondási időm, és a főnökeim, Dóri és Eszter ezt adták útravalóul a tarisznyámba: Menj, Ditta, nekünk az a lényeg, hogy te jó szájízzel gondolj vissza ránk! A többit mi itt lerendezzük. Ez a fajta támogatás, amikor a főnökeim elismerik a személyes vágyaim, terveim fontosságát és kiállnak értem, „csak hogy jó emlék maradjon a cég” a mai nap példaként lebeg előttem.
Szóval vettem egy jegyet az éjszakai vonatra, és elindultam Berlinbe. A gyermekeim felügyeletét rábíztam az édesapjukra.
Először egy ismerős ismerőse többszemélyes albérletében laktam feketén, mert az egyikük valahol nyaralt, és így nem kellett az üres szobájáért fizetnie. Majd elég hamar egy másik ismerős mondta, hogy bejelentéssel lakhatom a lakásában, ami egy garzon volt egy szuterénban, és volt bejelentett lakcímem és alacsony rezsim! A bejelentett lakcímmel elkezdhettem intézni a helyi sim-kártyát, bankszámlát, stb. Apukám támogatott, ha megszorultam, mert a bürokrácia még tartott, még jegyzékbe kellett vegyenek, még jelentkeznem kellett tagnak a Német Szülésznők Szövetségébe, felelősségbiztosítás, munkahelyi felelősségbiztosítás: szeptember 13. volt az a nap, amikor valóban elkezdhettem dolgozni.
Berlinben. Berlint mindig is nagyon szerettem. Szegeden születtem és éltem érettségiig, majd utána Pécsen jártam egyetemre és alapítottam családot – itt végül 25 évet éltem. Mégis Berlin már az első látogatás alatt, 1989-ben, amikor még állt a fal, és még nem sejtettük, hogy már nem sokáig, nagy hatást gyakorolt rám. Sokszor utaztam át rajta, továbbképzésre jártam ide, és mindig, mintha kicsit „haza jöttem volna”. Nem is élnék más városban ebben az országban.
Berlinben nagyon nagy hagyománya van a feminizmusnak. Ebben a félbevágott városnak a nyugati felében alakult szülésznőkből és anyákból egy csoport, akiknek elegük lett a szülések technológia-orientált, elidegenítő folyamatából. A tagok között voltak szülésznők, szociológusok és politikai aktivisták is. Céljuk az volt, hogy létrehozzanak egy olyan helyet, ahol a szülés egy természetes, önálló folyamat, és nem egy orvosi beavatkozás. Nem nevesített, konkrét személyek álltak a fókuszban, hanem egy erős, női mozgalom, amely a természetes, önrendelkezésen alapuló szülés jogát akarta visszaadni a nőknek. Ez a csoport addig tárgyalt a születésház körülményeiről, míg annak ajtaját 1983-ban megnyitották – a Klausener Platzon, a Charlottenburgi kastéllyal szemben levő út mellett, a kedvenc berlini múzeumom (Bröhan Museum, szecessziós bútorok és tárgyak gyűjteménye) közelében. Később átköltöztek a Westrend Klinika oldalába, és ma is ott vannak. Az első születésház nyomán az ezredfordulóra 105 német születésház volt.
Szóval ide jöttem el.
A Charlottenburgi Születésházban 2019 június végéig dolgoztam, és nagy hatással van rám a mai napig a szervezettségük, a gyönyörű lakberendezés, a teamek hatékony együttműködése és persze megismerkedtem avval, milyen is németekkel együtt dolgozni. Több szociokulturális különbség van, és van is, amit már a megszerzett tudással máshogy csinálnék, mint ahogy anno azt, frissen, ropogósan Magyarországról jőve. Betanítottak, voltam szüléseknél első és második szülésznő, végeztem terhesgondozást, gyerekágyas ápolást, vettem vért és értékeltem az eredményt, konzíliumot kértem orvosoktól, döntöttem teamben arról, hogy XY ilyen vagy olyan előtörténettel vajon szülhet-e nálunk, tartottam németül szülésfelkészítő csoportokat. Nagyon gazdag év volt – és közben megjött a fiam is, neki kerestünk iskolát, babysittert, aki vele van, ha én nem vagyok este otthon, és szerencsénkre nagyon hamar, 2019 nőnapján beköltözhettünk a 3 szobás, erkélyes lakásba, amiben a mai napig lakunk. Nagyon nagy lépés volt ez nekem, és nem minden akadályt vettem úgy, ahogy az ottaniak remélték, és még nem annyira tudtam, hogyan kommunikáljak jól, így itt a pályafutásom véget ért.
2019 júniusától folyamatosan gyermekágyasokat ápolok, előgondozást végezek és szülésfelkészítő csoportokat tartok.
2020 őszén három hónapig dolgoztam a Schönebergi Születésházban (ez esik a lakásomhoz a legközelebb), az akkori ottani team-mel nem igazán találtuk meg a hangot. Azóta ott tulajdonosváltás volt.
2021 januárja és áprilisa között a Szent Gertrúd Kórház (Sgt. Gertrauden Krankenhaus) szülészetén dolgoztam, amit azóta bezártak. Sejtettem, hogy túl rég óta dolgozom 1:1 gondozásban, a kórházi szülészet nem igazán az én világom, és ez így is van.
Ez után több, otthonszülésnél dolgozó szülésznővel dolgoztam együtt, ezek inkább laza együttműködések voltak.
Közben elvégeztem a Szülésznői és a szüléskísérés művészetének hagyományos tanítása a (Traditionelle Lehre der Habemmen- und Entbindungskunst, TLHE) képzéssorozat alapképzését is.
2022 decembere és 2025 februárja között a Camia otthonszülést támogató szülésznőkből álló team tagja voltam. Itt a TLHE elvei szerint dolgoztunk, nagyon hatékonyan. 2024 második felében kezdtem el érezni, hogy az állandó rendelkezésre állás, az, hogy a munkában is és otthon is én vagyok, aki mindenért felel – több, mint amit könnyedén el bírok, ezért 2025 márciusa óta újból gyermekágyasokkal dolgozom és szülésfelkészítőket tartok.
Illetve írtam az első könyvem arról, hogyan jó szülésfelkészítést tartani.
És még… jelentkeztem a Salzburgi Szakfőiskola Szülésznőtudományok szakára, és fel is vettek! Szerintem én leszek az első magyar hallgatójuk.
Segíts tovább ezen az úton, és vedd meg a könyvem és/vagy támogasd a tanulmányaimat! Köszönöm!